Egy ismert amerikai piaci szakértő szerint Kína a fejlett országokat megrendítő 2008-2009-es pénzügyi válsághoz hasonló gazdasági összeomlás felé menetel – idézte a kutatót a Business Insider.
A kínai gazdasági hosszú távú kilátásai egyre sötétebbek, ami két lehetséges forgatókönyv megvalósulását vetíti előre – véli Ruchir Sharma, a Rockefeller International kutatóintézet közgazdász professzora. Az egyik mintája a japán gazdaság 1990-es évekbeli története, a másiké a 15 évvel ezelőtti amerikai jelzáloghitel-piaci összeomlás. Ami közös bennük az az, hogy a magyar szállítási ágazat mindkettő esetén arra számíthat, hogy kínai üzletei rosszul fognak alakulni.
A japán társadalom elöregedése miatt az 1990-es években kezdődött el a szigetország gazdaságának azóta is tartó stagnálása. Akkoriban még volt néhány biztató periódus, amikor némi GDP-növekedést láthattunk. Ezeket keresztelték el „hamis hajnaloknak”, mert nem lett belőlük tartós fellendülés.
A társadalom elöregedése ugyanis makacs dolog. Szűk az a középkorú generáció, amely költ és megtakarít, így hiányzik a növekedés motorjának két eleme, a fogyasztói kereslet és a bőséges befektethető tőke.
Kína esetén ez a forgatókönyv azért merül fel, mert ez a társadalom mostanra jutott el az elöregedésnek abba a fázisába, amibe Japán harminc évvel ezelőtt. Peter Zeihan amerikai geopolitikai szakértő szerint már a koronavírus-járvány éveiben megmutatkoztak volna ennek jelei, ha a pandémia nem zavarja össze a világgazdaság addig kialakult működését.
Sharma úgy véli, hogy ha lesznek kisebb gazdasági fellendülések, akkor azok a technológiai szektorból fogják kapni a hátszelüket. Bár a pekingi kormány hajlamos szigorúan szabályozni ennek az ágazatnak a működését, a kínai tech vállalatok teljesítménye még mindig meghaladja a külföldi versenytársakét. Például Kína a világ legnagyobb villanyautó-exportőre.
Kísért az USA subprime válsága.
Ami a másik forgatókönyvet, a pénzügyi összeomlást illeti, annak előjeleit az ország ingatlanszektorában láthatjuk. Sharma szerint egyenesen olyan viszonyok alakultak ki, mint az Egyesült Államok hitelpiacán 2008 nyarán, a Lehman Brothers szeptember közepén bekövetkezett csődje előtt. Utóbbi egy csapásra leállította a hitelezést az egész világon.
Az ingatlanfejlesztések adják a kínai GDP 30 százalékát, ám a kereslet – akárcsak az USA-ban annak idején – elérte a maximumát.
Az amerikai ingatlanpiacot az összeomlás előtt az úgynevezett subprime, azaz nem hitelképes vevőknek eladott lakások tartották mozgásban. A bankok ehhez kedvező jelzáloghiteleket kínálták. Ezekhez a rossz hitelekhez úgy szereztek forrást, hogy összecsomagolták őket jó kölcsönökkel, és a valóságosnál jobbnak minősíttetve őket kötvényeket bocsátottak ki a fedezetükkel.
Aztán elérkezett az igazság pillanata. Elfogytak a hitelfelvevők, visszaesett a kereslet a lakások iránt, és csökkent az otthonok ára. Így nem fedezték az adósságokat. Növelni kellett volna a saját részt, de a suprime adósok esetén ez nem megy, hiszen éppen az lényeg, hogy nincs elég jövedelmük ahhoz, hogy hiteltörlesztéseket vállaljanak.
Így a bankoknak piramisjátékot kellett kezdeniük: újabb és újabb trükkös kötvényeket kellett kibocsátaniuk, hogy fedezzék a korábbiak ellenértékét, amikor azokat vissza kellett vásárolniuk.
Ez azonban csak egy ideig ment. Egy ponton nem tudtak fizetni a kötvényeseknek, és miután nagyon sok volt ezekből a trükkös papírokból a piacon, csődhullám indult. A fejlett országok állam bácsijainak pánikszerűen kellett megmenteniük országaik bankjait, amelyek túl nagyok voltak ahhoz – túl sok vállalatot hiteleztek ahhoz –, hogy csődbe menjenek.
Kicsit más, mégis hasonló a sztori Kínában.
Kínában is azt látjuk, hogy a kereslet híján esnek a föld- és lakásárak. Évente ötszázalékos tempóban. A hitelezői oldalon itt a helyhatóságok kezében lévő pénzügyi szolgáltatók állnak, amelyek sok-sok éven át számolatlanul tolták a pénzt az ingatlanfejlesztőkbe. Ráadásul mivel ezek nem bankok, pénzügyi felügyeleti ellenőrzés nélkül szórták hiteleiket.
A pénzügyi válság előszele, hogy a nagy ingatlancégeknek fizetési gondjaik vannak. Az Evergrande után a legnagyobb befektető, a nagy tömegben olcsón épített lakásokra specializálódott Country Garden volt kénytelen egyezkedni hitelezőivel törlesztései átütemezéséről.
A tokiói kormány annak idején kész volt jelentős pénzügyi ösztönzőkkel életet lehelni a haldokló gazdaságba, ám Peking csak kisebb támogatásokat vezetett be, amelyeknek nem jelentős hatásuk.
„Mivel az ingatlanpiaci buborékokat finanszírozó, elszaladó hitelezés vége egy olyan gazdasági visszaesés, amelyet Kína eddig még nem tapasztalt, jó esélye van egy ilyen válságnak” – véli Sharma arra utalva, hogy a kormány és a vállalatok vezetői nincsenek felkészülve a baj elkerülésére.
George Bush kormánya nem mentette meg a csődtől a Lehman Brotherst, mert a politikai jobb- és baloldal egyaránt szorongatta a korábbi bankmentések miatt. Jobboldalról azt kifogásolták, hogy az állam fizeti ki a bankok adósságát ahelyett, hogy hagyná, hogy a piac elvégezze alkotó rombolását, és a befektetők elvigyék a balhét. Balról azzal támadták, hogy az adófizetők pénzét számolatlanul adják a felelőtlenül gazdálkodó, dúsgazdag pénzintézeteknek.
A Lehman ezért bedőlt, és magával rántotta a világ pénzügyi rendszerét. Senki sem mert hitelezni, mert nem tudta, hogy akinek pénzt ad, az egy újabb Lehman-e, amely nem fog törleszteni.
A kínai pénzügyi rendszer nem szövi át az egész világot, így olyan összeomlás, mint akkor, nem várható. A világ második legnagyobb gazdaságának megrendülése azonban nem maradna hatás nélkül az ország határain túl. A kormány intézkedéseitől függ mennyire lesz drámai a szemünk előtt kibontakozó ingatlanpiaci és hitelezési válság következő fejezete.
